Prológus

  Katherine Embloz vagyok, 20 éves, Németországban születtem, Hannover közelében egy kisebb városban.

Hogy pontos legyek, négy órája hagytam el a szülőhazám és kezdtem új életet Londonban. Nemrég lehetőséget kaptam arra, hogy egy jól menő, londoni tetoválószalonnak lehessek a fotósa. A neten találtam rá a hirdetésre, teljesen véletlen, miszerint fotóst kerestek, hogy a céget fellendítsék. Úgy gondoltam, miért ne próbálhatnám meg, hisz egyszer él az ember. Elküldtem a megfelelő e-mail címre az önéletrajzomat, és csatolnom kellett tizenöt olyan képet, amikre a legbüszkébb voltam.

Pár napra rá válaszoltak, felvették velem a kapcsolatot, és felajánlották az állást. Természetesen egyből elfogadtam a lehetőséget.

Mikor közöltem a szüleimmel a hírt, édesapám egyből rávágta, hogy szó sem lehet róla, az ő kicsi lánya nem fog elmenni innen sehova amíg be nem tölti a huszonötöt. Édesanyám nagyon örült a lehetőségnek, és megbeszélte papával a dolgokat.  

Édesapámról annyit kell tudni, hogy én vagyon neki a legféltettebb kincse az egész világon. Míg be nem töltöttem a tizenhetedik életévemet, a házból is alig engedett ki, gondolhatjátok, hogy mit szólt, amikor közöltem tizennyolc évesen, hogy barátom van.

Édesanyám ennek a szöges ellentette. Ő felőle, tizenhat évesen már az első buliba elengedett volna, ha papa nem szólt volna közbe.

Igen, említettem, hogy barátom van. Danielnek hívják. Dan-t az egyik barátnőm által ismertem meg, szerelem volt első látásra. Gyönyörű mogyoróbarna szemekkel áldotta meg az ég, haja szőkén melírozott. Velem kábé egy magasságú(175). Sokat durciztam amiatt, hogy mellette nem vehettem fel magassarkú cipőket, amiket nem szoktam gyakran hordani, de ha színházba, esetleg bulikba megy az ember, elengedhetetlen kelléknek számítottak nálam!

Mikor Dannek elmondtam, hogy milyen lehetőséget kaptam az élettől, konkrétan hiszti rohamot kapott, hogy nem hagyhatom itt. De sajnos nem tehettem mást. Megbeszéltük, hogy megpróbáljuk tartani a kapcsolatunkat, minden nap beszélünk és majd eljön havonta vagy kéthavonta meglátogatni.

Csak a helyzet az, hogy az egyik dolog, amiben nem hiszek az a távkapcsolat. A másik amiben nem hiszek, hogy fiú és lány között lehet baráti viszony úgy, hogy soha nem érez többet semelyik fél a másik iránt mint barátság.